Köszöntő

És megint ő mondja meg. És sosem azt mondja, amire számítunk. E kies webhely indításakor ennek legalábbis örültünk. Hogy lesz meglepetés. Hogy az Így jöttem gyermekkatonája -- akit ott oroszbarátságért agyba-főbe vernek -- maga Jancsó Miklós, és nyolcvankét évesen is az. Aki rákérdez és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan mindig rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek hirdetett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően sajátjaként emlegette. Népiesek tették volna meg magától értetődően lobogójuknak, erre – mintha! – választotta volna az urbánusokat. Magától értetődően keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni annak idején a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán magától értetődő helye lett volna a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, magától értetődő helye az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beintett. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. És mindig akkor, amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná a diadalkaput.
Végül is mi, a filmhu csapata ugyanilyen fontoskodó csapat voltunk. A Jancsó-portált – magyar rendező addig még nem kapott ilyet – mégiscsak egy újabb, kéretlenül ácsolt diadalkapunak szántuk.
A Mester udvariasan mosolygott -- dehogyis sértett volna meg minket, ünneprontó sem akart lenni. De azért az előzmények ismeretében gyanús volt az egész, és csak azért nem érezhetjük magunkat ma nevetségesnek, mert volt eszünk már akkor, még időben megjósolni, hogy a végén úgyis szépen elsétál e virtuális diadalkapu mellett is.
Persze ez az akkori jóslat mégiscsak szánalmasan általános. Végül is fogalmunk sem volt, mit talál ki, mi is lesz a következő meglepetés.
Ma 2010 februárjában már legalábbis dereng. Például, a legegyszerűbb tréfa: esze ágában sem volt abbahagyni a filmcsinálást. Ha azzal hízelegtünk (volna) magunknak, hogy e webhely anyaga virtuális márvány, nem is ideiglenes, de végleges diadalív, hát annál rosszabb: azóta éppen négy filmje készült el -- akad rendező, aki számára ez a négy egy kompakt életműre volna elég. Portálunk most már csak öregesen lihegve követheti a fiatal alkotót, sűrű bocsánatkérésekkel a Mester felé, a nézők felé, az olvasók felé, hogy lám, kiderült, milyen nehéz is virtuális vésővel virtuális márványt frissíteni -- ha tudtuk volna, hogy egy villámkezű életműépítő fan.site-ja kerekedhet ki belőle, talán bele se vágunk.
És ez még csak az első meglepetés. Kompakt életművet mondtunk? A négy utolsó filmben a Mester útja legalább három kanyart vesz: egyszer fordul a történelem felé, még A mohácsi vésszel, egyszer úgy csinál, mintha tényleg befejezte volna, a Niagarás pincérfilmjében. És most (ez utolsó hírünk!) éppen összeköti harmincöt évvel ezelőtti magyar valóságot a tegnapi hivatalos és nem hivatalos ország jelentéssel, és ünnepélyesen leporolja fiatalkora stíluskellékeit, mint aki annyit mond: “akkor most beszéljünk komolyan.”             
Most? Éppen most? Figyelünk rá, megtisztelve érezzük magunkat, hiszen talán megint lát valamit, amit mi még nem.  De azért most már gyanakszunk. Most már tudjuk, nem lehet tetszetős Jancsó-szentélyt berendezni az Interneten azzal a tudattal, hogy legfeljebb átrendezzük gyors reagálású Jancsó-hírügynökséggé. Ö meg csak mosolyog ezen is, azon is. Persze jó volna hinni, hogy Jancsó Miklós végül a Világhálón érezné otthon magát. Vagy legalább jól érezné magát annak a nemzedéknek tiszteletbeli tagjaként, akik a Hálón már otthon vannak. Jó volna hinni, hogy éppen ez az igazság. Valószínűleg igaz is lesz addig, amíg komolyan nem vesszük, amíg nem ringatjuk magunkat abban a hitben, hogy Jancsó helyét mi végre megtaláltunk. Akkor ugyanis Miki bácsi szépen, finoman majd elköszön tőlünk, begyöpösödöttektől. Nem haragszik, csak túl lesz rajtunk.
Túl lesz a virtualitáson.
Mi itt maradunk sértődötten unalmas újmédiánkkal, képernyőinkkel, drótjaink milliárd-kilométeres gubancával. Itt maradunk öregen. Ő továbbmegy fiatalon.­*

*Így fejeztük be ezt a Beköszöntőt hét esztendeje. Mert akkor úgy tűnt, annál nagyobb meglepetés nincs, mint hogy egy öregember fiatalos tempóban, fiatalok dolgával foglalatoskodik. Van. Például, amikor valaki, ahogy említettük, Oda az igazság című filmjével megunja a fiatalosságot is. Amikor kilencven felé azt játssza, hogy olyan öreg, mint maga az Úristen, aki múlatja az időt. Ezt azután nem öregemberként köti az orrunkra, hanem egy fehércsuhás kamasz képben mondja el nekünk. Hogy ő bizony  öreg.  Aztán, így fölvezetve, egy régi, patinás Jancsó-filmet csinál.
„Most akkor miii vaaan???” Hát mégis öregedni akar? Hát mégis zárjuk a hírügynökséget, hát mégis faragjuk tovább azt a virtuális márványt?
Miki bácsinál sosem lehet tudni.
Várakozunk hát, képletesen szólva, egyik kézben a vésővel, másikban a napi füleseket gyűjtő riporternotesszel. Mi tagadás, szerencsétlen látványt nyújthatunk. Jancsó Miklóshoz képest mindenképpen.
Csak ő tudja, mi következik.  




Jancsó-portré