Jancsónál a halál majdnem minden esetben erőszakos halál. Szinte soha nem tartozik hozzá olyan külsőség, amely a halálnak akár testi naturalizmusát, akár lélektani valószerűségét megadná. Az erőszakos halál általában egy folyamat utolsó stációja: akit megölnek, azt előtte fegyverétől, ruhájától, személyiségétől fosztják meg, esetleg olyan lélektani csapdába csalják, amelyben nem lehet többé önmagával azonos. Halált érdemlő vétek az, ha valaki már nem képes meghatározni helyét a többiek között. Küzdő emberként nincs többé: ezért akár meg is halhat. Ez a “mindentől való megfosztás” ugyanakkor nem minden esetben teljes, kibomló folyamat. Gyakran egyetlen gyors kivégzési jelenetbe sűrűsödik, amit megelőz egy megtévesztő, megalázó utasítás, hogy az áldozat “veszítse el éberségét”, amellyel személyisége integritását őrzi: ne csak az ellenállásra, de a méltó halálra se legyen készen…
Jancsónál nem kizárt a feltámadás, az újjászületés. Azt jelenti, amit szó szerint is jelent: valaki, akit elpusztítani véltek, elpusztíthatatlan. Vagy azért, mert szerepét úgyis átvállalja valaki más, vagy azért, mert a világ tökéletes bizonytalanságában, a csapdák áttekinthetetlen rendszerében tetszhalottak csapják be egymást.