|  | Így jöttem - Kozák András
Fotó: Szomszéd András
Forrás: MFFA |
Jancsó Miklósnak a rendezőnek , amióta csak filmet csinál - de különösképpen az Így jöttemtől számítva - minden igazi alteregó-hőse keres, figyel, rákérdez, azután – aligha nevezhetnénk ezt másképpen – árulóvá lesz. „Tisztaszívű árulóvá”, de mégiscsak árulóvá. Tartozott ugyanis valahová, olyan természetes, szoros és magától értetődő kötődéssel, hogy ezt az eredeti helyet-helyzetet nem lehet csak úgy feladni – ezt csak elárulni lehet. Hogy csak ezt lehet, és hogy csak így, ez rögtön mond valamit a Kelet-Európában őshonos hősiességről. Ezen a tájon a hős attól hős, hogy van bátorsága szakítani az övéivel, magára vonni felháborodásukat, van mersze árulóvá lenni. Nem azok a lázadók az érdekesek, akik úgyis kívül voltak egy közösségen, egy kiváltságos csoporton, és sértődöttségükben lázadnak. Hanem azok, akik egy körön belül voltak, akiket mondjuk a mostani kacsintgatással, öleléssel, gyengéd hátba veregetéssel fogadnak be akármilyen istállómelegbe. És amit elszakítanak, azok olyan természetű kötelékek, melyekre a megbotránkoztatottak ítélete szerint rá sem volna szabad kérdezni. Érezni kell őket, nem gondolkodni felőlük. Az Így jöttem hőse rákérdez magyarsága lényegére, az abból következő szolidaritás-következményekre. Azok szemében, akik nem kérdeznek rá, nyilván nem lázadó, hanem áruló. Belül volt, nem kívül, éreznie kellett, amit mások éreztek, de ő rákérdezett. Ennyi elég. „Rákérdezős” áruló-hősök avagy hős-árulók sorjáznak legalábbis negyven év filmtermésben: a Sirokkótól a Magyar rapszódiáig, a Csillagosok, katonáktól a Szerelmem, Elektráig, a Fényes szelektől a Magánbűnök, közerkölcsökig, a Csend és kiáltástól A zsarnok szívéig. Istállómeleg és rákérdezés: általában úgy, hogy az érintettek először hitetlen csodálkozással figyelik az elbitangoló „mi kutyánk kölykét”, azután jön a bosszú és a fasisztoid tombolás. Ahogy még az Így jöttem-ben büntették az orosz fogvatartóját ápoló fiatal magyar hadifoglyot honfitársai. Csak hát az a gyerekkatona ott maga Jancsó Miklós. Nyolcvanöt évesen is az. Aki rákérdez és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan rá merészelt kérdezni a magától értetődőnek érzett értékekre, el merészelt kívánkozni onnan, ahová a többiek magától értetődően számították. Ellenzéki filmesként dacolt a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta. Marxista művészként táncolt el az ellenzékiek boldog csapatától, mely magától értetődően fogadta volna be. Népies, folklór-imádó filmesek tették volna meg lobogójuknak, erre – mintha – választotta volna az urbánusokat. Keresztapjának tekintette mindenki, aki be kívánt vonulni a magasművészet elefántcsonttornyába. Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynőt. Rendszerváltáskor életműve jogán helye lenne a népben-nemzetben gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, az européer közép-zónában, továbbá a szalon- és szélsőbaloldalon. Ő udvariasan beint. Erre is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét egy hosszú életen át finomította. Az a legény, aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák. Amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná neki a diadalkaput.
| |
